Már lobog az első láng az adventi koszorúnkon. A gimnázium 2023.
december 3-án, advent első napján gyújtotta meg az első gyertyát a Szent
Márton-bazilikában. Az az ünnep, amikor megtestesülünk egymás számára –
mondta Hardi Titusz atya. Teljes ünnepi beszéde alább olvasható.
„Számold az Úr tetteit, szívedet emlékeztesd, számold az Úr
jótéteményeit s meg fogod látni imádságodban, hogy a számuk végtelen.”
Kedves Fiúk!
Ilyenkor advent folyamán egyre gyakrabban jut eszembe ez a zsoltárvers. Mert valahogy jellemzi nekem Karácsony ünnepét.
Hány Karácsonyom is volt? Kétféleképpen tudok számolni:
Az első egyszerű: a naptár alapján megegyezik éveim számával.
A másik számolás az emlékezeté: elkezdem felidézni magamnak életem Karácsonyait. Kezdem egy kivételessel, amikor féltem.
1981-ben kezdtem meg a noviciátust Pannonhalmán. Ahogy nőtt a kinti
sötétség decemberben, úgy növekedett bennem egyfajta szomorúsággal
összekötött félelem: gyermekkorom meseszép Karácsonyai után vajon milyen
lesz Pannonhalmán, egy férfi szerzetesközösségben a szenteste? Ma is
élesen emlékszem a bizonyosságra, mely eltöltött december 24-én: ez a
közösség tud ünnepelni, érti az ünnep lényegét – itthon vagyok.
Élesen áll előttem az 1973-as év. Édesapám abban az évben vállalt
munkát Algériában. Abban a muzulmán országban nem voltak adventi fények,
nem volt karácsonyváró hangulat. Szüleim igyekeztek felkészíteni
minket: „idén nagyon szegény és egészen egyszerű lesz a Jézuska, nem
lesz Karácsonyfa, mert itt nem lehet” – mondták. De a csoda nem ismer
határokat. December 24-én teljes volt a meglepetés: míg az egyik
szobában várakoztunk, egyszerre megszólalt a csengő, az az éteri
magasságban zengő csengő, mely minden Karácsonykor megszólalt otthon,
mely minden Karácsonykor megszólalt édesanyám gyerekkorában, mely minden
Karácsonykor megszólal most bátyám családjában – és mi beléptünk a
szobába: ott állt a fenyőfa, feldíszítve a nagymamámtól származó 100
éves díszekkel, úgy, mint otthon. A mai napig elámulok, ha arra
gondolok, milyen lelki sugallat, mekkora előrelátás kellett édesanyámnak ahhoz,
hogy a nyár közepén, amikor Budapesten csomagolt az afrikai nagy útra,
betegye a bőröndbe a legfontosabb karácsonyi kellékeket.
Emlékszem alsó tagozatos éveim legélesebb iskolai vitájára. Egy
decemberi napon az osztály két részre szakadt: az egyik azt állította,
hogy a Karácsonyfát és az ajándékokat a szülők hozzák, a másik fél,
velem az élen: azt állította, hogy azt a Jézuska hozza – jó, néhány
családban az angyalkák –, de ezt még el tudtam fogadni. A vita már-már
tettlegességig fajult, amikor a tanító néni közbelépett és megtiltotta,
hogy erről tovább vitatkozzunk, mondván: „mindenkinek igaza van”. Utólag
azért elhangzott még egy mondat a részünkről: lehet, hogy nálatok a
szülők hozzák az ajándékokat, nálunk a Jézuska.
Kisgyerekként nagyon vártam a Karácsonyt. Számoltam a napokat,
számoltam a gyertyákat a koszorún. Hányat kell még aludni – tettem fel a
kérdést újra és újra anyukámnak. Mert az a nap, a maga rituáléjával, az
az ünnepek ünnepe volt számomra. December 24-én először is nagyon jól
kellett viselkednünk, hogy az angyalkák tudjanak dolgozni. Már délelőtt
édesapám elvitt a nagymamámhoz minket, kicsiket, ahol francia
hagymalevest kellett ebédelni, majd jött a legnehezebb, le kellett
feküdni aludni. De hát ki tud aludni december 24-én délután, amikor már
karnyújtásnyira van a Jézuska? Aztán apukám megjött, még kényelmesen
beszélgett nagymamámmal, mi már tűkön ültünk, majd elindultunk a Csörsz
utcából, hogy nagy kerülővel megérkezzünk a Hertelendy utcába, ahol
laktunk. Közben édesapám, okos felnőtt, aki ismerte az angyalkák
járását, folyton mutatta a jeleket, hogy merre is jártak már. Egy
kapualjban szaloncukrot hagytak nekünk, egy ablak mélyedésében díszeket
találtunk, amiket mi tehetünk majd fel a Karácsonyfára. Amikor
megérkeztünk még mindig nem volt szabad bemenni a nagyszobába, a
gyerekszobában kellett várnunk, hogy megszólaljon a csengő, az a
bizonyos kis csengő az éterien magas hangján, és akkor beléphettünk a
nagyszobába, ahol ott állt a fenyőfa, ragyogtak rajta a gyertyák, égtek a
csillagszórók és énekeltük: Mennyből az angyal.
Emlékszem, egyszer, miután megjött a Jézuska, külön vonultam és a
gyerekszobából, a sötétből személtem az ünnepet. De nem sokáig maradtam
egyedül, édesanyám szavára lettem figyelmes: Gáborkám, hol
vagy? És olyan jó volt visszamenni testvéreim közé, és együtt lenni,
együtt örülni az ajándékoknak, együtt meglepődni, együtt rácsodálkozni,
együtt nevetni és játszani, mert az az ünnep, hogy együtt vagyunk. Mert
az az ünnep, amikor megtestesülünk egymás számára. Amikor mi is képessé
válunk arra, hogy úgy cselekedjünk, ahogy a mi Urunk Jézus tett: testté
lett érettünk, emberré lett érettünk, hogy közösségben lehessen
mivelünk. Az az ünnep, amikor képessé válunk közösségben élnünk
egymással.
Azóta is számolom az Úr jótéteményeit, és levetett saruval tudom csak
elmondani nektek: bizony végtelen a számuk. Végtelen a saját életemben
tapasztalt szám, ahogy végtelen emlékezetemben a Karácsonyok száma.
„Számold az Úr tetteit, szívedet emlékeztesd, számold az Úr
jótéteményeit s meg fogod látni imádságodban, hogy a számuk végtelen.”
