FARKASRÉTI TEMETŐ
"Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem
tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A
fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell
részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába
öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra
növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel,
haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te
eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az
az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az
olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod
ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a
daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása,
amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem
homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt."
/Antoine de Saint-Exupéry/
A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát, kedves kisangyalom, nem lehetek a tied. Amott látok az ég alatt egy madarat repülni.
De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni.
Repülj, madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet!
Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet. Arra alá van egy erdő, jaj de nagyon messze van,
kerek erdő közepében két rozmaring bokor van.
Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra,
így hát kedves kis angyalom, tiéd leszek valaha. |
|
Nagy László
Az országház kapujában, 1946
Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,
háttal a kapunak harangszavú délben,
seregek a fényben, százezer fő meg szekér,
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden a rostán.
De soha z ő képük, soha a mi fiatal arcunk.Örkény István
Egyperces életrajz
Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos a karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondjak, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.
Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem.
Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.
Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.
De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi hadseregünket, engem pedig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél évet, de hazaérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítettek meg az én írói pályámat.
Már ebből is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom – néhány kisebb-nagyobb regényt, öt-hat novellás kötetet, két színdarabot –, úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postástól, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.
Ez a magyarázata annak is, hogy újszülöttként talán elértem a tőkeletességet, de aztán csak koptam, csúsztam, bukdácsoltam, és bar egyre jobban kitanultam a mesterséget, önmagamat, a bennem rejlő beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem. (1968)
ARRÓL, HOGY MI A GROTESZK
Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!
Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog.
A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában:
Bent egy dülöngélő vendég - fejjel aláfelé - elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.
Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!
Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak. Az özvegy sír, jajonganak az árvák... Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel nehezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és ha eltalál valakit - pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha minden stimmel - kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.
Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.
Rónay György
A kert
A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a
kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb
vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó,
se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.
Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat
szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön
valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán
kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben
soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.
Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó
mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a
vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?
Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait
lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a
parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a
leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.
De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a
világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen
szorgalomnak a szeretetében.
Fák
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Szobrokatt vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca közt
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.
Párbeszéd
– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
– Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.
Vas István
Megyek
Megyek. A nap még fönn ragyog.
Megyek. De hisz még itt vagyok.
Megyek. Nem tudni, hova még.
Megyek. Elég volt. Nem elég.Megyek. Nem érzem lábamat.
Megyek. A testem elmarad.
Megyek. A földön nincs nyomom.
Megyek. Magamat elhagyom.
Megyek. A fák közt fény vibrál.
Megyek. S az út végén ki áll?
Megyek. Nem nézek hátra már.
Megyek. Nem fáj, ami odaát vár.
Zelk Zoltán
Mert így igaz
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.
Pilinszky János
Tilos csillagon
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S en félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!
Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
Weöres Sándor
Őszi melódia
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Tóth Árpád
Körúti hajnal
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
