Micsoda felemelő érzés a biciklin átszelni Európát! Dombról dombra, faluról falura, városról városra haladva olyan közelségbe tárul fel a tér, hogy szinte látszanak a földfelszín pórusai. Horváth Tamás, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanára, a legendás biciklis „gigatúrák” szervezője az idei nyáron (július 27. - augusztus 10.) Pannonhalma és Párizs közt (1870 km) valósított meg egy olyan túrát, ami hosszúságában és az élmények mélységében is szinte kimeríthetetlen perspektívákat biztosított a résztvevők számára.
A túra szelleme több ívet is kirajzolt. Legmeghatározóbb a spirituális tartalmú bazilikaív volt: az idén 800 éves pannonhalmi bazilikától az ulmi, a freiburgi és a reimsi katedrálison keresztül érkeztünk meg a párizsi Notre-Dame elé. Ezek a pazar gótikus fényterek világították be az utunkat. Erre szükség is volt, hiszen minden nap már a sötétség leszállta után kezdhettük meg a sátorverést a napi 120-130 km letekerése után. A naponta felgyülemlő és a lábunkban érzett fáradtság teljesen kiegyenlítette egymást.
A másik lendítő irányt a sportív adta. Ez az út a Pannonhalmi Bencés Gimnázium rekortán sportpályájától az utunk során szálláshelyet adó sötét focipályákon át a párizsi olimpia vízilabdacsarnokának bronzmeccséig tarott, ahová jegy nélkül sikerült bejutnunk. Előtte többeknek sikerült „belógni” a Párizs szélén zajló kajak-kenu döntő futamaira, ahol testközelből láthatták éremszerző versenyzőinket. Teljes mértékben átérezhettük és átélhettük, hogy milyen az, amikor egy város az olimpia lázában és izgalmában élt. Szinte belezuhantunk a nagyszerű, felemelő hangulat közepébe. Ráadásul a megtett sok-sok kilométer után mi is egy kicsit sportolónak érezhettük magunkat. Amolyan amatőr olimpikonoknak.
A túra harmadik, virtuális nyomvonala a pannonhalmi borvidékről indult, s a bajorországi komlómezők és sörfőzdék lankás tájain át vezetett a Rajna-vidék és Champagne meredek dőlésszögű szőlőtengeréig. Napokon át szőlőültetvények között kerekeztünk hegyre fel és hegyről le. Mindannyian vártuk az utolsó dombot, az utolsó hegyet, de úgy tűnt, hogy a domboknak sosem lesz vége. Újabb és újabb vonulatok bukkantak elő egy-egy jó gurulás után. A Duna-Rajna vízválasztó és a Vogézek rendesen kigyúrta a combokat és a vádlikat. Két héten keresztül igazi zarándokokként küzdöttünk tereppel, hőséggel, esővel. Nehezen vágtuk át magunkat a németországi bicikliút-elterelések dzsungelén, miután az elterelések elterelésének követése már meghaladta a GPS-rendszer koordinációs képességeit.
Utunk egyben fordított Duna-járás is volt, hiszen az osztrák és a német szakaszon a Duna völgyében haladtunk előre egészen fel a Duna-forrásig. Hihetetlenül izgalmas és megdöbbentő látvány volt, ahogy ez a nagy folyam napról napra fogyott, keskenyedett előttünk. Az Európát jelképező bölcs, nagy Duna egyre szűkebb, vadregényesebb mederben folyt mellettünk. A csapat egy helyütt már simán átúszta, még feljebb pedig átgyalogolt rajta. A forrás közelében pedig egyszerűen egy hosszabb szakaszon eltűnik a vize, s a föld alatt folyik tovább, hogy később újra felbukkanjon. Donaueschingennél, a Duna köldökénél intettünk búcsút ennek az oly szimbolikus, csodás folyónak. Csak soha ne apadjon el Európa folyama!
Kísérőautónk állandó „parancsnoka” Szép Miklós biztosította és szervezte az étkezésünket. Az előre megbeszélt helyszíneken kockásterítős kempingasztalon „terülj, terülj asztalkámmal” várt bennünk az autóban szállított hideg élelemből (konzerv, szalámi, sajt, lekvár stb…) összeállított napi menü. „Meleg kaja nincs, de legalább kockás abrosz van!” - felelte egy alkalommal a meleg ételről ábrándozó diák számára. Néha a legegyszerűbb pillanatok is szülhetnek szállóigéket! Biciklis zarándokcsapatunk Tamás nyolcadikból most kimaradt diákjaiból és négy felnőtt kísérőből állt. A 15 vállalkozó szellemű diák egy csoportja 500 km után Passaunál, előre eltervezett módon kiszállt a túrából, s egy másik csoport pedig a Duna-forrásnál, 1000 km-nél fejezte be az utat. Őket a helyszínre érkező szülők vitték haza. Valójában azonban egy csoportként érkeztünk meg Párizsba, hiszen mindenki, aki részt vett ebben a kalandban, lélekben továbbra is ott volt velünk. Az élményközösség és a compassio nagyszerű társasággá kovácsolt bennünket.
Három szállásunkon pazar vendégfogadásban volt részünk. A túra elején a melki bencés apátságban az atyák igazi bencés vendégszeretettel fogadtak minket. Még egy – a kőomlás miatt szükségessé vált – autós mentést is vállaltak a kedvünkért. Ingolstadtban a helyi közösség vállalta az elszállásolásunkat és megvendégelésünket olyannyira, hogy a zsúfolásig feltöltött hűtőjük készletét is felajánlották nekünk úti ellátmányként. Pannonhalma testvérvárosában, Engenben forró pizzával várt bennünket a rendkívül jólelkű Ulrik, aki a testvérvárosi kapcsolatért sokat tevő és sokat áldozó kedves, megnyerő személyiség. Igazi, szívből jövő, mély hálát éreztünk mindannyiuk irányába, s mindhárom esetben éreztük a vendéglátóink tekintetében az önzetlen segítség fölötti öröm csodáját. Megtapasztalhattuk egyrészt azt, hogy ilyen hosszú, kimerítő túrán a legkisebb és legegyszerűbb gesztusok is hangsúlyos jelentésre tehetnek szert, másrészt azt, hogy a kevés és a kicsi is milyen sok lehet.
A zarándoknak minden elég, ami segíti az előrehaladásban. A túrán részt vevő diákok (velünk, felnőttekkel együtt) a maga fizikai valóságában élhették és érthették meg az úton való előrehaladás nagyszerűségét. Azonban egészen biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb lépéseket a spirituális-pszichés előrehaladásuk útján tették meg. De az ember mindig többre vágyik. A fiúk már az út során faggatták a tanár urat: Mi lesz a jövő évi célunk? Milyen messzeség?
KOMÁLOVICS ZOLTÁN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése