Újabb 82 szál szegfű a Szent Márton-bazilika oltárán. Így, egy-egy fehér virágot kezükből letéve búcsúztak végzős diákjaink. Pannonhalmiak, keresztények. Ez nem kérdés. „A kérdés az, hogy azok maradtok-e. A mindig mélyebb, ezért kimeríthetetlen remény emberei. Akik csalódásokból tudtok közösséget teremteni. Mert hiszen csak abból lehet. A remény emberei, akik egyedül a nemtudásban vagytok biztosak. És éppen ezért meritek majd mindig is megkérdőjelezni az olcsó igazságokat, mert azok ugyan mit használnak? A remény emberei, akik a különböző identitások mögé mertek majd nézni, mert ott találjátok meg azt, aki ugyanaz tegnap és ma és mindörökké” – fogalmazott iskolánk igazgatója, Juhász-Laczik Albin atya a május 4-i ballagáson.
Albin atya és a végzősök nevében búcsúzó Bősze Péter diákunk beszédét a következőkben teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Fiúk!
Tegnap hallottam egy mondatot, és nagy büszkeség volt bennem. Mégis, elnézést kell kérnem, hogy pont ezt a mondatot hozom most ide, hiszen annyi minden másról is kellene szólni: műholdas különdíjról, publikált könyvről, OKTV első helyről, sípszó előtt egy másodperccel indított, bajnoki címet hozó félpályás kosárról… Mégis, most ez a mondat mozog bennem, egy kiváló irodalomtudós mondta, közületek valakiről, és így szól: „Nem az a kérdés, hogy költő vagy-e, mert az vagy; Hanem az a kérdés, hogy az maradsz-e.” Nagy szavak ezek, költőnek nevezni valakit közületek, de még nagyobb ezeknek a szavaknak a dinamikája, a fókusza, a figyelmünket átirányító-átformáló ereje. Mert egyszerre elismer, és rögtön tovább is irányít. A pedagógia maga; olyan, mint ez a ballagás.
Hiszen, kedves Fiúk! Nem az a kérdés, hogy Pannonhalmiak vagytok-e, mert azok vagytok. Hanem az a kérdés, hogy azok maradtok-e.
Most ide tartoztok, itt álltok, együtt, a Szent Hegyen. Annyi minden történt az ide vezető úton. Nem tudom, hogy minden mozzanat kellett-e, hogy vajon mindegyik konstitutív eleme volt-e annak, hogy Pannonhalmi diákok legyetek. Ráadásul mindenkivel más és más dolgok történtek. Még ha nagyjából párhuzamos utakon járunk is, de mégis különböző utak voltak ezek. És idő közben változnak is ezek az utak. Ha esik, akkor erre megyünk. Ha jó idő van, akkor pedig arra. De most mégis itt vagytok, itt vagyunk. Pannonhalmiak. Azzá lettünk az évek során. Nehéz megmondani, hogy mennyi idő kell ehhez. Négy vagy hat év? Esetleg hetven?
Nem tudjuk hát, hogy pontosan mikor és mi tett bennünket Pannonhalmiakká. Hanem inkább azt tudjuk, hogy hogyan.
Mert az biztos, hogy egyedül nem lehetsz azzá. Kellenek hozzá mások: legalább harmincvalahányan. Nem barátok, hanem társak. Olyanok, akikhez nagy reményeket fűztél, bíztál bennük, de aztán voltak kijózanító helyzetek. Voltak csalódások és újrakezdések. De nem egy, és ez a fontos: hanem sok. Ahhoz, hogy igazán megtanuljunk újra kezdeni, sokat kell gyakorolni; és ahhoz sok csalódás kell. A mi reményünk márpedig ilyen. Nem egyszeri, kezdő, hanem sokat próbált. Arról szól, hogy már nem a csalódás az úr, hanem Te. Tiétek a döntés, senki másé, hogy újrakezditek-e. Itt vagytok, mert mindig újra tudtátok kezdeni. Pannonhalmiak vagytok, az nem kérdés; a kérdés az, hogy azok maradtok-e.
Tanultatok is nagyon sokat. Tudományt és értéket és emberséget. De egészen különböző órarendekkel. Nem ugyanazt tudjuk. Nem ez a közös. Hanem az köt össze, hogy mennyi mindent nem értettünk, és most sem értünk. Sőt, talán még a reménye sincs meg annak, hogy egyszer majd érteni vagy tudni fogjuk. Sokkal mélyebb a mi reményünk, mert megtanultunk nem tudni dolgokat. Azaz, hogy amire rájöttünk, ami már összeállt, az soha nem elég. Kimeríthetetlen a világunk misztériuma. Tudásunk csak töredék. És akkor vagyunk jó úton, ha mindig hajt bennünket a nem-tudásnak ez a néha frusztráló, néha varázslatos, de leállni, megrögzülni soha nem hagyó ereje. Pannonhalmiak vagytok, az nem kérdés; a kérdés az, hogy azok maradtok-e.
És itt, ezen a helyen, végre hadd mondjam el azt, és máskor nem fogom, ígérem, de most el kell mondanom, nem azért, mert csalódást akarok okozni, hanem mert azt remélem, hogy ezt Ti is tudjátok: hogy ez nem Pannonhalmáról szól. Sosem arról szólt. Ugyan kell az, hogy így nevezzük magunkat, mert identitást ad, ami nélkül ritkán megy. Szükségünk van erre. De a reményünk nem ebben van. A remény mélysége ott kezdődik, ahol el tudjuk engedni ezt is. Pannonhalmát, hovatartozást, közösséget. Ó hányszor elengedtétek! És az úgy volt jól. Különben sosem találtatok volna vissza. Néha meg kellett halnia bennünk a reménynek, hogy aztán harmadnapra minden megváltozzék. És erre itt mindig volt három nap. Ezért most kicsit másként mondom, de ugyanazt, hogy: „Keresztények vagytok, az nem kérdés. A kérdés az, hogy azok maradtok-e.”
Azok maradtok-e? A mindig mélyebb, ezért kimeríthetetlen remény emberei. Akik csalódásokból tudtok közösséget teremteni. Mert hiszen csak abból lehet. A remény emberei, akik egyedül a nemtudásban vagytok biztosak. És éppen ezért meritek majd mindig is megkérdőjelezni az olcsó igazságokat, mert azok ugyan mit használnak? A remény emberei, akik a különböző identitások mögé mertek majd nézni, mert ott találjátok meg azt, aki ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.
És aztán ha ez majd egyszer, úgy adódik, hogy nem fog már működni, nem lesz már hozzá erőtök, akkor is majd gyertek vissza, és kezdjétek elölről.
Kedves Pannonhalmiak, Várunk Benneteket!
Juhász-Laczik Albin OSB, igazgató
A film pereg tovább – Bősze Péter (12.A) búcsúbeszéde
Itt, Pannonhalmán sok egészen egyedi szokásunk van. Biztos mindenkinek megvan a maga kedvence, amit lehet, hogy még haza is visz innen. Ezek közül az egyik az, hogy a szerdai vagy a szombati mozi számunkra nem ér véget a film végső jelenetével. Itt megvárjuk, míg a stáblista utolsó apróbetűs része is lepörög a képernyőn. Eleinte furcsálltam ezt a dolgot. Egyszerűen én nem így voltam berendezkedve. Viszont, ahogy haladtam az évekkel, szépen lassan rájöttem, hogy ez milyen értékes szokás és ma már el sem tudnám képzelni, hogy ne így csináljam. Most ne menjünk el az utolsó jelenet után, hiszen pannonhalmi éveink filmjének stáblistája itt, ezen a ballagáson gördül le a szemünk előtt.
Tudjátok egy ilyen film elkészítése rengeteg embert és erőfeszítést igényel. És egy jó film nem készül el hamar. Előfordulhat, hogy 4 vagy akár 6 évig is eltarthat a folyamat. Viszont itt mindenkinek megvan a maga kulcsfontosságú szerepe. Mind szereplői vagyunk egy azonos történetnek.
Ha beültetnének egy olyan filmre minket, amiben egyetlen árva feszültségforrás sincs és egy összetűzés sem bontakozik ki, élveznénk? Elég unalmasan hangzik, igaz? Itt szerencsére ezekben nem szenvedünk hiányt. Ez nem egy unalmas film. Itt nem tudhatod, hogy mi lesz a következő jelenet és a következő feszültség. Az együttélés tanulásának pedig velejárója a konfliktus. Vannak olyan szereplők, akikkel nem találjuk meg a közös hangot. De a film pont ettől lesz jó.
És mindenkinek kint lesz a neve a végén. A mai esetben a legvastagabban a mi nevünk van kiírva a stáblistára, kedves végzős diáktársaim. Mi voltunk ennek a történetnek a főszereplői és néha még a káoszkeltői is. Minket formáltak az évek és persze szereplőtársaink: a tanárok. Ők egy fokkal tapasztaltabbak a szakmában, viszont nekünk sikerült időről időre újabb és újabb kihívások elé állítanunk őket, hogy ne legyen unalmas a filmünk. Voltak olyanok, akik nagyon közel álltak hozzánk, már-már főszereplőkké váltak. És olyanok is, akiket lehet, hogy észre sem vettünk. De ebben pont ez a szép. A szereposztás mindenkinek mást ad közelinek. Mindenkinek szerepe van, és akármilyen hihetetlen, de a mellékszereplőknek is osztanak Oscar-díjat.
Nem haladhatok el a szereplőgárda többi tagja, a családjaink mellett sem. Sokan velünk együtt kezdték a forgatást, viszont vannak, akik már jó pár filmen túl vannak. Minden visszautazás, minden elköszönés egy újabb csapó volt. Az elsőnél még gyöngybetűkkel volt felírva a táblára a dátum és a jelenet száma is, viszont ahogy haladtunk előre az időben az összes „szeretlek” „vigyázz magadra, kisfiam” lehet, hogy akkor úgy tűnt, hogy már borzasztóan kellemetlen. És nehogy a többiek előtt hangozzon el. Hát, mi lesz, ha kiderül, hogy szeret a családom? De itt állva csak arra tudok gondolni, hogy ezek a mondatok mindig lendületet adtak. Éreztették velünk, hogy minden nap van, aki gondol ránk, még akkor is, amikor a legelveszettebbnek éreztük magunkat. És ezekről a jelenetekről nem tudtuk eldönteni, hogy mindig önmagukat fogják-e ismételni, vagy valami új veszi ilyenkor kezdetét.
Viszont a forgatás nem volt mindig könnyű. Mindannyian keressük magunkat. Keressük magunkban azt az erőt, ami segít nekünk ezen az úton. Van, mikor elfogy a lendület és akadnak végeláthatatlan jelenetek is. Ismerős az érzés, mikor azt hitted, hogy kivették a szövegkönyvet a kezeid közül, és így már a szerep sem a tiéd? Te is ugyanúgy elgondolkodtál ilyenkor azon, hogy ez nem a te filmed? Miért kell nekem ezt az utat végig csinálnom? Úgy gondolom, hogy a „miért” szó jelenti azt a kérdésben, hogy nem akarok pontos választ kapni. Egy mantra, ami leveszi a terhet a vállamról, holott csak pajzsként használom.
Mi lesz a profitom ebből? Nyilvánvalóan azt akarom, hogy szeressék az emberek a filmet, hogy kasszasiker legyen. De nem mindig azok az értékes és jó filmek, amik dollármilliárdokat hoznak a házhoz. Van, mikor le kell rakni a szerepet. Kicsit hagyni kell, hogy álljon, és elgondolkodni, hogy mit is jelent ez az egész. Pannonhalma pedig csak akkor válik valódi értékké, amikor mi azzá tesszük. Amikor megértjük, hogy miről is szól ez a film.
Nem biztos, hogy érteni fogom. Vannak olyan filmek, amiket nem jó, ha már a közepén megértünk. Attól kezdve a hátralévő idő értelmét veszti, és csak felesleges snittek fognak játszódni a szemünk előtt. Viszont az is lehet, hogy még a végén sem fog összeállni a kép. Nem fogok megérteni minden jelenetet, és majd rágódnom kell rajta nem is kevés időt.
Ezek a gondolatok értették meg velem először, hogy itt sokkal többről van szó, mint iskola. Ez egy annál sokkal értékesebb, emelkedettebb forgatási helyszín. Minden történet díszlete. És amint eljön majd az a nap, amikor megértettem a filmet, amikor összeállt minden apró jelenet, minden párbeszéd és rejtett utalás, akkor válok csak igazán Pannonhalmi diákká.
De ez az egész mit sem érne a rendező nélkül. Aki összefogja a forgatást, és aki a lelkületét adja a dolognak. Mindig jelen van. Nem tolakodó, és a legtöbbször épphogy csak észrevesszük, hogy itt van. És van, mikor azt hiszed, hogy nincs is ott a fogatáson. De mindig rendez. Mindig vezet és elsimítja a történet szélsőséges elemeit. Ott motoszkál, összefog, támogat, és sosem ereszti el a kezünket. Minden általa rendezett jelenet, mozdulat, minden szó azt a célt szolgálta, hogy ez a produkció ebben a formában álljon össze, és büszkén olvashassuk a nevünket a stáblistán. Bízzunk a rendező akaratában és a rendezői utasításokban.
Most, kedves végzősök, itt állunk a film utolsó jeleneténél, az érettségi küszöbén. De mielőtt átlépnénk rajta, álljunk meg egy percre, és olvassuk el a stáblistát. Képzeljük el, ahogy fekete alapon, egy méltó dallam kíséretében pörögnek a nevek: a tanárok, a szülők, a mai napra való tekintettel különösen az anyukák és nagymamák. És ti, fiúk, akik nélkül ez a film egyszerűen nem létezne. És TE, aki nélkül ez biztos, hogy nem ilyen lett volna.
És itt a végén engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy mindig lesz egy rendezői változat a filmből, ahol minden egyes levegővételed, minden kiejtett szavad, amit legszívesebben kivágtál volna, ott lesz a mozivásznon. És amikor leülsz a rendező mellé megnézni, legyél büszke minden másodpercére. És akkor is így leszünk. Együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése