Egy tábla csoki ára – összefogás, amelyből karácsony születik
Iskolánkban immár tizenegy éve jelent különleges hagyományt az adventi időszakban a „karácsoki”,
amelynek célja, hogy egy rászoruló család karácsonyát ne csak
könnyebbé, hanem igazán boldoggá tegye. A program koordinátora Siska
Gábor tanár úr, akivel az idei advent elején beszélgettünk.
A kezdeményezés 2015-ben indult. Akkor a Szent Márton-héten két nehéz
helyzetben élő ember járt az iskolánkban, és egy hetedikes diák
egyszerű kérdést tett fel: „Mi az, aminek most a legjobban örülnének?” A megszólított nagymama válasza erős volt és őszinte „Annak, ha a tizenegy unokámnak karácsonyi ajándékot tudnék adni.” Ez
a rövid kérdés-válasz megváltoztatta 2015 adventjét, meséli tanár úr. A
válasz hallatán született meg az ötlet, hogy a nagyszülő karácsonyi
kívánságát teljesítsük.
Az ötlet hamar formát öltött. A gimnázium közössége – diákok és
tanárok egyaránt – egy jelképes gesztust vállaltak: mindenki lemond egy
tábla csoki áráról. Így született a „karácsoki” elnevezés is,
amely mára fogalommá vált az iskolában. A név azonban nem csokigyűjtést
jelent, éppen ellenkezőleg. A diákok és tanárok pénzt adakoznak, hogy a
megajándékozottak ne csupán alapvető élelmiszert kapjanak, hanem olyan
ajándékokat, amelyekre vágynak, de soha nem engedhetnék meg maguknak. Ez
különbözteti meg a karácsokit a sok más adománygyűjtéstől: nem (csak)
szükségleteket, hanem álmokat igyekszünk teljesíteni.
Évről évre más-más család kap támogatást. A családokat a Területi
Apátság lakói közül választjuk ki, ezeket a családokat a plébániák, a
karitász és a családsegítő szolgálat munkatársai ajánlják. A családok
helyzetével személyesen is találkozunk, amikor elmegyünk hozzájuk, és
elmondjuk Nekik, hogy miért jöttünk. Sokszor el sem hiszik, hogy ez
tényleg velük történik. Egy ilyen látogatás alkalmával történt meg az,
hogy egy apuka, akit arról kérdeztünk, mire lenne szüksége karácsonyra,
hosszú csönd után ennyit mondott: „Egy kis kakaó jó lenne.”
Európa közepén, a 21. században ez a mondat szíven ütött mindannyiunkat,
és megerősített bennünket abban, hogy van értelme annak, amit évről
évre teszünk, mondja Gábor.
Megható pillanatokból nincs hiány. Volt olyan család, akik életükben
először mehettek el áruházba új ruhát választani; olyan gyerekek, akik
rongylabdával fociztak, és végül saját focilabdát kaptak; és olyan
kamasz, aki évek óta először jutott el odáig, hogy új kabátja legyen.
Sokszor a diákok számára is megrendítő élmény, amikor személyesen
találkoznak a helyzettel, ahová az ajándékokat viszik. Egy alkalommal az
ajándékok átadása után a fiúk lefagyva, könnyezve, néma csendben álltak
kint a kapu előtt, mert ráébredtek, hogy amit ők természetesnek
vesznek, másoknak elérhetetlen.
Az adományok gyűjtése ma már túlmutat az iskola falain. Öregdiákok,
szerzetesek, ismerősök, régen látott barátok, a szintén a főapátsághoz
tartozó pannonhalmi általános iskola tanárai, sőt olykor olyanok is,
akik csak futólag hallottak a gyűjtésről csatlakoznak a karácsokihoz.
Volt olyan is, hogy az utolsó pillanatban szükség lett egy sportcipőre,
azonban az ajándékok már megvoltak, a keret elfogyott. Ekkor egy osztály
egyhangúlag úgy döntött – a lemondott csoki árán túl –, ha egy cipőre
van szükség, akkor azt ők „összedobják”.
A projekt működésének alapelve, hogy pénzt nem adunk át közvetlenül a
családoknak. Mindent a szervezők, diákok, önkéntes kollégák intéznek.
Az igények feltérképezése, a játék, ruha, téli kabát, ünnepi étel, vagy
akár egy olyan „luxus”, mint a mák, a dió vagy a Nutella, amelyek az
ünnepi asztal részei, mégis sok család nem engedheti meg magának –
beszerzése, az ajándékok csomagolása, és azok elszállítása mind az ő
feladatuk. Ha kell, tüzelő vagy éppen ágy is érkezik, a döntés mindig a
család valós igényeiből születik.
A karácsoki egyre inkább intézményesül, miközben továbbra sincs benne
semmi hivatalos: nincs benne az éves munkarendünkben, a pedagógiai
programunkban, nem szerepel szabályzatban, mégis működik. Eleven,
állíthatjuk, hogy már élő hagyományunk, amely minden évben újra meg újra
megszületik, mert van kiket megajándékozni – és van egy közösségünk,
amely szeretne adni.
Célunk, hogy a környezetünkben élőkön segítsünk, ott ahova kevés jut.
Másodsorban ezzel neveljük diákjainkat, érzékenyítünk, formálódunk mi
is, és megtanuljuk azt, hogy adni jó, de akkor a legértékesebb, ha
odafigyeléssel, személyességgel, emberi méltósággal történik.
A karácsoki ma már egy kicsit olyan, mint az adventi
gyertyagyújtásaink, a karácsonyváró éneklésünk, vagy az
osztálykarácsonyaink: a karácsonyi készületünk része és megmutatja,
milyen ereje van annak, ha sokan mondanak le egyetlen tábla csoki
áráról, vagy akár többről.
Az V. Debreceni Ökumenikus Napokon rendezett konferencián Hortobágyi T.
Cirill főapát is előadást tartott. Cirill atya történeti vissza- és
előretekintést nyújtott A nyugati és keleti kereszténység 1700 évvel
Nicea után című egyháztörténelmi elmélkedésében.
Amikor
kimondjuk, hogy 1700 év telt el az első niceai zsinat óta, akkor nem
csupán egy történelmi eseményt idézünk fel. Nicea ugyanis a
kereszténység szívében élő hitvallás kodifikálásának (születésének)
pillanata volt: itt mondta ki az Egyház, hogy Jézus Krisztus valóban
Isten, „egylényegű az Atyával”, s ez a hitvallás a keresztény hit
fundamentuma azóta is.1
Ez az alap közös, ám a kereszténység három nagy ága, a katolikus, az
ortodox és a protestáns párhuzamos utakon járnak, és csak ritkán
találnak rá – akkor is csak egy-egy témában – a közös útra.
A
325-ben, Nagy Konstantin császár hívására Niceában összegyűlt első
egyetemes zsinat máig tartó jelentősége abban áll, hogy megfogalmazta
azt a hitvallást, amelyet ma is minden keresztény hagyomány őriz, hiszen
az egyetemes keresztény identitás legfontosabb dokumentuma lett: „Hiszünk az egy Istenben, mindenható Atyában, (…) és az egy Úrban, Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában…”2
Az ókori szinódus célja a Fiú és az Atya kapcsolatának tisztázása volt,
főként Arius tanításával szemben, aki Jézust csupán a „teremtett lények
elsőjének” tartotta. Ez a hitvallás nem csupán doktrína, hanem egy
vallomás, a három ágra szakadt közösség közös hangja. Mindannyian valljuk azóta is, amit Athanasziosz így fogalmazott meg: „Ha a Fiú nem Isten, akkor nem is üdvözíthet”.3
A
korabeli gyűlés idején, a 4. században még egyetlen keresztény Egyház
létezett, azonban a különböző kulturális, politikai normák és szokások
eltérő irányba mozgatták Keletet és Nyugatot. Hiába létezett a közös
alap, a részegyházak eltávolodtak egymástól. A Nyugat a latin teológiai
nyelvet és jogi gondolkodásmódot fejlesztette ki többek között
Tertullianus és Szent Ágoston munkája nyomán. A Kelet a misztikus,
liturgikus és szemlélődő megközelítést őrizte a Kappadókiai atyák és
Aranyszájú Szent János hatására. Kezdetben e két különböző világ nem
ellensége, hanem kiegészítője volt egymásnak, talán így is mondhatnánk:
az egyik az igazságot rendszerezte, a másik az isteni misztériumot
szemlélte.4
Az egyházszakadás és a külön utak
1054-es
egyházszakadás („schisma”) hosszú folyamat végére tett pontot, s nem
pusztán teológiai, hanem politikai és kulturális tényezők is
alakították. Egyrészt a Római Birodalom keleti és nyugati része eltérő
utakon haladt, eltérő történeti fejlődést járt be, másrészt a pápa
primátusa ellentétben állva a kollegialitás kérdésével mély ellentéteket
szült. Az 1054-es kölcsönös exkommunikáció (IX. Leó pápa és I.
Kerullariosz pátriárka között) csupán megpecsételte a már régen
megindult eltávolodást: a szakadás bekövetkezett és az egyházak külön
útra léptek. Látványos pillanat lehetett, amikor 1054. július 16-án a
bizánci Hagia Sophia bazilikában Candida bíboros, IX. Leó pápa küldötte a
misét megszakítva, az oltárhoz lépett, és ráhelyezte a konstantinápolyi
pátriárkát kiközösítő pápai bullát. Válaszul, egy héttel később a
Kerulláriosz által összehívott zsinat kiközösítette Róma püspökét. Le
kell azonban szögeznünk, hogy a kettészakadás nem a hit elvesztését
jelentette, hanem a különböző kifejezésmódok megmerevedését.5
A
Nyugaton belül kialakult harmadik utat, a 16. századi fordulat, a
reformáció jelentette. Luther, Kálvin és Zwingli nem a hitet tagadták
meg, hanem annak megtisztítását tűzték ki célul. Szándékuk az volt, hogy
a kereszténység térjen vissza az evangélium magvához: az Ige, a hit és a
kegyelem elsőbbségéhez. A protestánsok számára tehát Nicea
iránymutatása továbbra is mérvadó maradt, azzal nem szakítottak. Az
Ágostai hitvallás első cikke kijelenti: „Egyetlen isteni lényegben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek.”6 A protestantizmus három nagy alapelve – Sola Scriptura, Sola Fide, Sola Gratia
– nem a hitvallás tagadása, hanem annak újra személyessé, élővé tétele.
Oly módon, hogy az ember közvetlenül, személyesen találkozzon
Krisztussal, aki maga az Ige.7
A modern kor kihívásai és az ökumenikus mozgalom
A
18. századi felvilágosodás során az emberi értelem, a racionalitás
diadala, a tudomány új kérdéseket vetett fel hit és hagyomány
kapcsolatáról. A keresztény gondolkodásnak azóta is szembe kell néznie a
szekularizációval, az egyház társadalmi szerepének folyamatos
átalakulásával, és azzal a kihívással, hogy miként lehet keresztényként
jelen lenni egy sokszínű és egyre individualizálódó világi környezetben.
A kereszténység három ága különböző módokon reagált erre a kihívásra.
Mindhárom irányzat arra törekedett, hogy a modern világban is élő módon
legyen jelen a hit: nem apologetikusan (védekezve), hanem párbeszédet
keresve. Nem elzárkózva, hanem tanúságot téve Krisztusról.
A katolicizmus teológiai megújulással reagál erre a kihívásra. Az olyan gondolkodók, mint Karl Rahner,[i] Yves Congar[ii]
és Josef Ratzinger, az egyház és a világ viszonyát újraértelmezték, és
ezzel megalapozták a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) reformtörekvéseit. A
zsinat dokumentumai – például Gaudium et Spes(Az Egyház a mai világban) és Lumen Gentium(Az Egyház, mint Isten népe) – új nyelvet adtak a hit továbbadásához, a párbeszédhez és az ökumenéhez.
Az
ortodox teológia ezzel szemben a hagyomány spirituális mélységét
erősítette meg, különösen a liturgia és a szemlélődés területén.
Gondolkodóik, mint Georges Vasilievich Florovsky[iii] és Vladimir Losszkij, a patrisztikus örökséghez való visszatérést (ún. neopatrisztikus szintézis) hirdették.
Míg
a protestáns világ – Barth, Bonhoeffer, Moltmann és mások munkái nyomán
– a modernitásra etikai és közéleti teológiával feleltek: a hit nem
menekülés, hanem felelősség a világban.[iv]
A II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dokumentuma kimondta: „A megosztottság botrány, és mindnyájunkat sürget Krisztus egysége.”14
A protestáns és ortodox egyházak részvételével megalakult 1948-ban az
Egyházak Világtanácsa, sorra születtek a közös nyilatkozatok, amelyekben
a katolikus és evangélikus egyházak kimondták: „Csak kegyelemből, hit által igazulunk meg.”15 Nem teológiai kompromisszumokat kötöttek, hanem a hitet közösen újrafogalmazták a mai kor emberének.
Fotó: Pannonhalmi Főapátság / Hajdú D. András – Ökumenikus konferencia Pannonhalma 2025
A
Pannonhalmi Főapátság, mint az imádság helye és a testvériség hídja
élen jár az ökumenikus kezdeményezésekben. Az eddig megszervezett öt nemzetközi ökumenikus konferencia több
– egyházi, társadalmi, kulturális és nemzetközi – szinten jelentős. A
Főapátság tartósan és tudatosan vállal szerepet a keresztény
egységtörekvések és a vallásközi párbeszéd előmozdításában.
Ennek
egyik eseménye a 2018 óta minden évben, hamvazószerdán megtartott
ökumenikus bűnbánati liturgia, amellyel a húsvéti készület idejét
kezdik. Az esemény több szempontból is különleges. Az ökumenikus gesztus
jegyében a bencés szerzetesközösség mellett protestáns püspökök,
lelkészek is részt vesznek a liturgián, amely a hagyományos felekezeti
kereteken túlmutató testvéri szolidaritást fejezi ki. A liturgia a
keresztény egység szimbóluma is, mert arra emlékeztet, hogy a
hamvazószerda, a nagyböjt kezdete az egyházszakadásokat megelőző ősi
keresztény rítus, amely így hangsúlyozza a közös gyökereket, a
bűnbánatot, megtérést, az Istenhez fordulást. Együttműködésre hívnak
ilyenkor mindenkit, hogy „mozdítsák elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel”.
A közös tanúságtételi alkalom azt is megmutatja, hogy a felekezetek
valóban együtt gyakorolják a liturgiát, imádkoznak, tanúságot tesznek.
Habár ez egy helyi, pannonhalmi esemény, mégis jelzi, hogy lehetséges
Magyarországon a felekezetek között élő párbeszéd.
A niceai hitvallás, mint közös horgony
A
21. század kereszténységének mindhárom irányzata ugyanazokkal a sürgető
kérdésekkel néz szembe: a hit válsága a posztkeresztény társadalmakban,
a változó emberkép (bioetika, AI) és a teremtett világ védelme.
Mindegyikre csak közösen adható helyes válasz, amelyhez a nyugat
gyakorlatias racionalitása és a kelet spirituális mélysége egyaránt
szükséges. A kereszténység súlypontja eközben a Globális Délre
helyeződött át, ahol a keleti és a nyugati hagyományok egyaránt jelen
vannak. Ilyen kihívások közt a niceai hitvallás ismét és továbbra is
lehet közös horgony.
Ehhez többek között fel kell újra
fedeznünk a hitvallást – imádságként és nem tananyagként. Közös az ima,
amelyben együtt valljuk: „Hiszünk egy Istenben…” A hitvallás
akkor élő, ha a szeretetben és közösségben ölt testet: a szolgálatban,
az irgalomban, az igazság keresésében. A katolikus, az ortodox és a
protestáns pedig együtt, közös hitvallásban tehet tanúságot Krisztusról a
világ előtt.
Nicea óta 1700 év telt el. A világ megváltozott, de a hit központja nem, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”
(Zsid 13,8) Lehetünk ortodoxok, katolikusok vagy protestánsok – mind
ugyanannak a Krisztusnak a testében élünk. A niceai hitvallás így válhat
újra élő egységgé. Nem dogmaként, hanem szeretetként és
tanúságtételként. „Hogy mindnyájan egyek legyenek” – mondja Jézus. És ha ez újra valóság lesz közöttünk, akkor Nicea nem a múlt, hanem a jövő kezdete.
Források és hivatkozások
Eusebius: Historia Ecclesiastica, X.5–7.
Symbolum Nicaenum (325) – Fila – Juszt: Az egyházi tanitóhivatal megnyilatkozásai, Örökmécs, 1997.
Athanasziosz: De Incarnatione Verbi Dei, 17.
Jaroslav Pelikan: The Christian Tradition, Vol. 1–2. University of Chicago Press, 1971–1974.
Meyendorff, John: Byzantine Theology: Historical Trends and Doctrinal Themes, Fordham University Press, 1979.
Confessio Augustana, Art. I.
Luther Márton: A keresztény szabadságról (1520).
Lossky, Vladimir: The Mystical Theology of the Eastern Church, St. Vladimir’s Seminary Press, 1957.
Barth, Karl: Kirchliche Dogmatik, I/1.
Rahner, Karl: Grundkurs des Glaubens, 1976.
Congar, Yves: Vraie et fausse réforme dans l’Église, 1950.
Florovsky, Georges: Collected Works, Vol. 1–2.
Bonhoeffer, Dietrich: Ethik, 1949; Moltmann, Jürgen: Theology of Hope, 1964.
Unitatis redintegratio (1964), 1–3.
Joint Declaration on the Doctrine of Justification, 1999.
Campbell, Heidi: Digital Religion: Understanding Religious Practice in New Media Worlds, Routledge, 2013.
A
szerző bencés szerzetes, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium angol–földrajz
szakos tanára. Karácsonyi mesekönyvében a szeretettel és bölcsességgel
átszőtt történetekből megtudhatjuk többek között, hogyan tanult meg a
szamár beszélni, a kakas kukorékolni, hogyan szerezte a zsiráf a
foltjait, s miért lett szegény a templom egere.
A
könyv a bűnbeeséstől kezdve meséli el az emberiség történetét, a
Megváltó születéséig, illetve Jézus kisgyermekkoráig. Az első emberpárt
fájdalom, szégyen, önmaguk és egymás iránti harag mardossa, miután –
engedve a gonosz csábításának – bűnbe estek. Miközben az édenkert kapuja
felé haladnak, a Kertész megtört szívvel szemléli „legkedvesebb lakói
távozását. Saját gyerekeként szerette őket, végtére azok is voltak,
arcuk az ő vonásait viselte”. A Kertész, bár döntése visszavonhatatlan
volt, semmiképpen sem akarta elveszteni a kert kapuján kilépő
teremtményeit. A katicabogarat küldte hát maga helyett, hogy a férfit és
az asszonyt követve a segítségükre legyen.
A katicabogár a keresztény szimbolikában hagyományosan Szűz Máriához
kapcsolódik, a „Mária-bogár” vagy „Mária-leányka” nevekkel is illetik. A
történet szerint a középkori Európában sokakat nyugtalanító rovarok
(valószínűleg levéltetvek) rajai tették tönkre a termést, és éhínséggel
fenyegették a hívő földműves közösségeket. A Szűzanyát tisztelő gazdák
kétségbeesésükben Máriához fordultak segítségért. Nem sokkal ezt
követően pöttyös, narancsvörös rovarok felhője érkezett: felfalták a
kártevőket, melyek az ültetvényeket pusztították, megmentve így a
termést. A gazdák úgy vélték: ez jele annak, hogy imáik meghallgatást
nyertek, és hogy a Szűzanya közbenjárt értük. Ezeket az életmentő,
gyönyörű rovarokat úgy kezdték el emlegetni, mint a „Szűzanya bogarai”.
A bencés szerzetes, tanár története szerint a Kertész a szívéből
fakadó hét forrás vizéből ad a katicabogárnak: ott, ahol ajka a páncélt
érintette, hét csillogó harmatcsepp jelent meg, amelyek azon nyomban hét
csillogó, kristálytiszta ékkővé változtak. „Ezt a hét ékkövet és a
bennük tárolt forrásvizet arra használd, hogy a férfi és az asszony,
valamint a kerten túli világ bármely lakója segítségére légy! Az utolsó,
hetedik ékkövet azonban arra tartogasd, hogy vissza tudj térni hozzám.”
A szerző: Ontko F. Henrik atya
Ontko F. Henrik mesekönyvében minden természetes: Mária és József
egyáltalán nem lepődnek meg, amikor Jézus születését követőn a jászolnál
az angyalkákon kívül megjelenik a zsiráf, a homár, a háromlábú kiscica
és még sok különös teremtmény, jelezve:
az egyetemes Megváltó születésénél mindenkinek helye van.
A jászolban fekvő kisdednek pedig elegendő az érintése is ahhoz, hogy
még az állatokban is soha nem tapasztalt érzések szabaduljanak fel. A
zsiráf például „az érintést szeretetteljesnek és gyengédnek érezte.
Egész testét meleg járta át, orra hirtelen izzani kezdett, és színében
elváltozott. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt a zsiráf számára”.
A szentjánosbogarat mindennél jobban lenyűgözi a csillagok fénye. Az
újszülött, jászolban fekvő gyermek hangját hallja: „Amim van, most neked
adom. Fényem legyen a tiéd.” Az imént még csak önmaga hiányosságain
kesergő szentjánosbogár most legyőzi önzőségét, s megfogalmazza vágyát,
hogy ne csak ő legyen egyedül különleges: „Hadd legyen a többi
szentjánosbogár is világító lámpás! Fényünk legyen éke az esti tájnak,
tájékozódási pont a hazatalálni vágyóknak! Ha valaki fényjátékunkra
tekint, érezze úgy, hogy a csillagok közt jár! Legyen ez a föld egy
pillanatra szikrázó végtelen tükörképe az égboltnak!”
A Majdnem karácsonyi mese című befejező történet szerint
Jézus hat-nyolc éves gyermek; a fügefa alatt játszik a többi gyerekkel
(ez már egyértelmű utalás az evangéliumra), látszólag semmiben nem
különbözik tőlük, de már ekkor megmutatkozik csodatevő, isteni ereje:
meggyógyítja a háromlábú macska (akit kisdedként megvigasztalt) által
megsebzett verebet. A gyerekek szivárványszeműnek nevezik, mivel egyik
szeme barna volt, a másik kék. Ez utalás arra, hogy Jézus Krisztusban
egyszerre volt meg az isteni és megtestesülése után az emberi természet:
Ha a barna szemébe néztél, úgy tetszett, a földi világot látod. Amikor a kék szemébe, a tágas égbolt tárult fel benne.”
A környezetében élők ismerték Jézus születésének nem hétköznapi
körülményeit: „Azt mondják, különös csillag jelezte érkezésed, amely
minden csillagnál erősebben fénylett, mintha valami csodára akarná
felhívni a figyelmet.”
Jézus lelkében már ekkor ott él a vágy, hogy segítsen az élet
elesettjein, a sánta Jakabon, a dadogós Mojsén. „Ó, bárcsak mindenkin
lehetne segíteni! A város szegényein. A zsinagóga előtti téren ülő és
kolduló vakokon és bénákon. Az idős olajfa alatt gyermekszíve megtelt
együttérzéssel.” Ám ekkor még nem hajtja egyetemes küldetésének tudata:
„De hisz én csak egy gyerek vagyok! Hogyan segíthetnék bárkin is? Igaz, a
verébnek sikerült segítenem. De az olyan pici volt, hogy elfért a
tenyeremben. Felnőtteknek segíteni az egészen más. Örülök, ha az otthon
rám szabott munkát jól el tudom látni, és a szüleim hasznára lehetek.”
A könyv írója emlékeztet rá: a régi korok embereit rettegéssel
töltötték el a világűr távoli szegleteiből időről időre érkező égi
vándorok, az üstökösök. „Kétezer évvel ezelőtt a közel-keleti égbolton
jelent meg az égi hírnök. Minden csillagnál fényesebb volt, tiszteletére
mintha a Hold is kisebbre vonta volna fényes, telt korongját. Az
üstökös megjelenése – meglepő módon – az emberekben nem keltett
rémületet. Meleg fénye hívogatóan szólította meg azokat, akik látták… A
világ dolgaiban járatlan szemnek is feltűnt, hogy a csillag annál
fényesebben ragyogott, minél közelebb ért a helyhez, amelyre mutatott.
Aranyló por hullott belőle, amely az egész vidéket, és az ott élők
szívét is belepte. A fáradhatatlan égi mutató egy pillanatra megállt, és
hirtelen mély csend borult mindenre.
S e csillagporos derengésben az égi üzenet emberi formát öltött, és leszállt a földre.”
A könyv illusztrátora Szimonidesz Hajnalka. Színes képeinek lelkük
van, az ábrázolás harmonikusan illeszkedik a szöveg tartalmához, a
megtestesülés ésszel szinte felfoghatatlan, világot átformáló
misztériumához.
Ontko F. Henrik: Amikor a csillagok a földre szálltak Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadó 2025
Ontko F. Henrik Amikor a csillagok a földre szálltak című könyve (Pannonhalmi Főapátság, Bencés Kiadó, 2025) megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfőtől péntekig 9–18 óráig), valamint a Pannonhalmi Főapátság webshopjában.
A szerző: Ontko F. Henrik atya
Nagymagyar - Alapiskola és Pannonhalmi Bencés Gimnázium (2028A) közös kirándulása a Kis-Kárpátokban: Driny-cseppkőbarlang gyalogtúra a Kis-...
