Az V. Debreceni Ökumenikus Napokon rendezett konferencián Hortobágyi T.
Cirill főapát is előadást tartott. Cirill atya történeti vissza- és
előretekintést nyújtott A nyugati és keleti kereszténység 1700 évvel
Nicea után című egyháztörténelmi elmélkedésében.
Amikor
kimondjuk, hogy 1700 év telt el az első niceai zsinat óta, akkor nem
csupán egy történelmi eseményt idézünk fel. Nicea ugyanis a
kereszténység szívében élő hitvallás kodifikálásának (születésének)
pillanata volt: itt mondta ki az Egyház, hogy Jézus Krisztus valóban
Isten, „egylényegű az Atyával”, s ez a hitvallás a keresztény hit
fundamentuma azóta is.1
Ez az alap közös, ám a kereszténység három nagy ága, a katolikus, az
ortodox és a protestáns párhuzamos utakon járnak, és csak ritkán
találnak rá – akkor is csak egy-egy témában – a közös útra.
A
325-ben, Nagy Konstantin császár hívására Niceában összegyűlt első
egyetemes zsinat máig tartó jelentősége abban áll, hogy megfogalmazta
azt a hitvallást, amelyet ma is minden keresztény hagyomány őriz, hiszen
az egyetemes keresztény identitás legfontosabb dokumentuma lett: „Hiszünk az egy Istenben, mindenható Atyában, (…) és az egy Úrban, Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában…”2
Az ókori szinódus célja a Fiú és az Atya kapcsolatának tisztázása volt,
főként Arius tanításával szemben, aki Jézust csupán a „teremtett lények
elsőjének” tartotta. Ez a hitvallás nem csupán doktrína, hanem egy
vallomás, a három ágra szakadt közösség közös hangja. Mindannyian valljuk azóta is, amit Athanasziosz így fogalmazott meg: „Ha a Fiú nem Isten, akkor nem is üdvözíthet”.3
A
korabeli gyűlés idején, a 4. században még egyetlen keresztény Egyház
létezett, azonban a különböző kulturális, politikai normák és szokások
eltérő irányba mozgatták Keletet és Nyugatot. Hiába létezett a közös
alap, a részegyházak eltávolodtak egymástól. A Nyugat a latin teológiai
nyelvet és jogi gondolkodásmódot fejlesztette ki többek között
Tertullianus és Szent Ágoston munkája nyomán. A Kelet a misztikus,
liturgikus és szemlélődő megközelítést őrizte a Kappadókiai atyák és
Aranyszájú Szent János hatására. Kezdetben e két különböző világ nem
ellensége, hanem kiegészítője volt egymásnak, talán így is mondhatnánk:
az egyik az igazságot rendszerezte, a másik az isteni misztériumot
szemlélte.4
Az egyházszakadás és a külön utak
1054-es
egyházszakadás („schisma”) hosszú folyamat végére tett pontot, s nem
pusztán teológiai, hanem politikai és kulturális tényezők is
alakították. Egyrészt a Római Birodalom keleti és nyugati része eltérő
utakon haladt, eltérő történeti fejlődést járt be, másrészt a pápa
primátusa ellentétben állva a kollegialitás kérdésével mély ellentéteket
szült. Az 1054-es kölcsönös exkommunikáció (IX. Leó pápa és I.
Kerullariosz pátriárka között) csupán megpecsételte a már régen
megindult eltávolodást: a szakadás bekövetkezett és az egyházak külön
útra léptek. Látványos pillanat lehetett, amikor 1054. július 16-án a
bizánci Hagia Sophia bazilikában Candida bíboros, IX. Leó pápa küldötte a
misét megszakítva, az oltárhoz lépett, és ráhelyezte a konstantinápolyi
pátriárkát kiközösítő pápai bullát. Válaszul, egy héttel később a
Kerulláriosz által összehívott zsinat kiközösítette Róma püspökét. Le
kell azonban szögeznünk, hogy a kettészakadás nem a hit elvesztését
jelentette, hanem a különböző kifejezésmódok megmerevedését.5
A
Nyugaton belül kialakult harmadik utat, a 16. századi fordulat, a
reformáció jelentette. Luther, Kálvin és Zwingli nem a hitet tagadták
meg, hanem annak megtisztítását tűzték ki célul. Szándékuk az volt, hogy
a kereszténység térjen vissza az evangélium magvához: az Ige, a hit és a
kegyelem elsőbbségéhez. A protestánsok számára tehát Nicea
iránymutatása továbbra is mérvadó maradt, azzal nem szakítottak. Az
Ágostai hitvallás első cikke kijelenti: „Egyetlen isteni lényegben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek.”6 A protestantizmus három nagy alapelve – Sola Scriptura, Sola Fide, Sola Gratia
– nem a hitvallás tagadása, hanem annak újra személyessé, élővé tétele.
Oly módon, hogy az ember közvetlenül, személyesen találkozzon
Krisztussal, aki maga az Ige.7
A modern kor kihívásai és az ökumenikus mozgalom
A
18. századi felvilágosodás során az emberi értelem, a racionalitás
diadala, a tudomány új kérdéseket vetett fel hit és hagyomány
kapcsolatáról. A keresztény gondolkodásnak azóta is szembe kell néznie a
szekularizációval, az egyház társadalmi szerepének folyamatos
átalakulásával, és azzal a kihívással, hogy miként lehet keresztényként
jelen lenni egy sokszínű és egyre individualizálódó világi környezetben.
A kereszténység három ága különböző módokon reagált erre a kihívásra.
Mindhárom irányzat arra törekedett, hogy a modern világban is élő módon
legyen jelen a hit: nem apologetikusan (védekezve), hanem párbeszédet
keresve. Nem elzárkózva, hanem tanúságot téve Krisztusról.
A katolicizmus teológiai megújulással reagál erre a kihívásra. Az olyan gondolkodók, mint Karl Rahner,[i] Yves Congar[ii]
és Josef Ratzinger, az egyház és a világ viszonyát újraértelmezték, és
ezzel megalapozták a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) reformtörekvéseit. A
zsinat dokumentumai – például Gaudium et Spes(Az Egyház a mai világban) és Lumen Gentium(Az Egyház, mint Isten népe) – új nyelvet adtak a hit továbbadásához, a párbeszédhez és az ökumenéhez.
Az
ortodox teológia ezzel szemben a hagyomány spirituális mélységét
erősítette meg, különösen a liturgia és a szemlélődés területén.
Gondolkodóik, mint Georges Vasilievich Florovsky[iii] és Vladimir Losszkij, a patrisztikus örökséghez való visszatérést (ún. neopatrisztikus szintézis) hirdették.
Míg
a protestáns világ – Barth, Bonhoeffer, Moltmann és mások munkái nyomán
– a modernitásra etikai és közéleti teológiával feleltek: a hit nem
menekülés, hanem felelősség a világban.[iv]
A II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dokumentuma kimondta: „A megosztottság botrány, és mindnyájunkat sürget Krisztus egysége.”14
A protestáns és ortodox egyházak részvételével megalakult 1948-ban az
Egyházak Világtanácsa, sorra születtek a közös nyilatkozatok, amelyekben
a katolikus és evangélikus egyházak kimondták: „Csak kegyelemből, hit által igazulunk meg.”15 Nem teológiai kompromisszumokat kötöttek, hanem a hitet közösen újrafogalmazták a mai kor emberének.
Fotó: Pannonhalmi Főapátság / Hajdú D. András – Ökumenikus konferencia Pannonhalma 2025
A
Pannonhalmi Főapátság, mint az imádság helye és a testvériség hídja
élen jár az ökumenikus kezdeményezésekben. Az eddig megszervezett öt nemzetközi ökumenikus konferencia több
– egyházi, társadalmi, kulturális és nemzetközi – szinten jelentős. A
Főapátság tartósan és tudatosan vállal szerepet a keresztény
egységtörekvések és a vallásközi párbeszéd előmozdításában.
Ennek
egyik eseménye a 2018 óta minden évben, hamvazószerdán megtartott
ökumenikus bűnbánati liturgia, amellyel a húsvéti készület idejét
kezdik. Az esemény több szempontból is különleges. Az ökumenikus gesztus
jegyében a bencés szerzetesközösség mellett protestáns püspökök,
lelkészek is részt vesznek a liturgián, amely a hagyományos felekezeti
kereteken túlmutató testvéri szolidaritást fejezi ki. A liturgia a
keresztény egység szimbóluma is, mert arra emlékeztet, hogy a
hamvazószerda, a nagyböjt kezdete az egyházszakadásokat megelőző ősi
keresztény rítus, amely így hangsúlyozza a közös gyökereket, a
bűnbánatot, megtérést, az Istenhez fordulást. Együttműködésre hívnak
ilyenkor mindenkit, hogy „mozdítsák elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel”.
A közös tanúságtételi alkalom azt is megmutatja, hogy a felekezetek
valóban együtt gyakorolják a liturgiát, imádkoznak, tanúságot tesznek.
Habár ez egy helyi, pannonhalmi esemény, mégis jelzi, hogy lehetséges
Magyarországon a felekezetek között élő párbeszéd.
A niceai hitvallás, mint közös horgony
A
21. század kereszténységének mindhárom irányzata ugyanazokkal a sürgető
kérdésekkel néz szembe: a hit válsága a posztkeresztény társadalmakban,
a változó emberkép (bioetika, AI) és a teremtett világ védelme.
Mindegyikre csak közösen adható helyes válasz, amelyhez a nyugat
gyakorlatias racionalitása és a kelet spirituális mélysége egyaránt
szükséges. A kereszténység súlypontja eközben a Globális Délre
helyeződött át, ahol a keleti és a nyugati hagyományok egyaránt jelen
vannak. Ilyen kihívások közt a niceai hitvallás ismét és továbbra is
lehet közös horgony.
Ehhez többek között fel kell újra
fedeznünk a hitvallást – imádságként és nem tananyagként. Közös az ima,
amelyben együtt valljuk: „Hiszünk egy Istenben…” A hitvallás
akkor élő, ha a szeretetben és közösségben ölt testet: a szolgálatban,
az irgalomban, az igazság keresésében. A katolikus, az ortodox és a
protestáns pedig együtt, közös hitvallásban tehet tanúságot Krisztusról a
világ előtt.
Nicea óta 1700 év telt el. A világ megváltozott, de a hit központja nem, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”
(Zsid 13,8) Lehetünk ortodoxok, katolikusok vagy protestánsok – mind
ugyanannak a Krisztusnak a testében élünk. A niceai hitvallás így válhat
újra élő egységgé. Nem dogmaként, hanem szeretetként és
tanúságtételként. „Hogy mindnyájan egyek legyenek” – mondja Jézus. És ha ez újra valóság lesz közöttünk, akkor Nicea nem a múlt, hanem a jövő kezdete.
Források és hivatkozások
Eusebius: Historia Ecclesiastica, X.5–7.
Symbolum Nicaenum (325) – Fila – Juszt: Az egyházi tanitóhivatal megnyilatkozásai, Örökmécs, 1997.
Athanasziosz: De Incarnatione Verbi Dei, 17.
Jaroslav Pelikan: The Christian Tradition, Vol. 1–2. University of Chicago Press, 1971–1974.
Meyendorff, John: Byzantine Theology: Historical Trends and Doctrinal Themes, Fordham University Press, 1979.
Confessio Augustana, Art. I.
Luther Márton: A keresztény szabadságról (1520).
Lossky, Vladimir: The Mystical Theology of the Eastern Church, St. Vladimir’s Seminary Press, 1957.
Barth, Karl: Kirchliche Dogmatik, I/1.
Rahner, Karl: Grundkurs des Glaubens, 1976.
Congar, Yves: Vraie et fausse réforme dans l’Église, 1950.
Florovsky, Georges: Collected Works, Vol. 1–2.
Bonhoeffer, Dietrich: Ethik, 1949; Moltmann, Jürgen: Theology of Hope, 1964.
Unitatis redintegratio (1964), 1–3.
Joint Declaration on the Doctrine of Justification, 1999.
Campbell, Heidi: Digital Religion: Understanding Religious Practice in New Media Worlds, Routledge, 2013.
