EGY HEMINA JAZZ
Minden relatív. Hogy a Márton-nap a karácsonyig tartó 40 napos böjt előtti utolsó esély egy lakomára, az a libáknak nem jó hír, zenekedvelőknek viszont öröm. Ilyenkor szerencsére nem szabad takarítani meg mosni sem, ezért elmentem szombat este Pannonhalmára egy Triád-szertatásra. A bencés gimnázium dísztermében lépett fel Bacsó Kristóf triója, a ceremóniát úgy is aposztrofálhatjuk, hogy egy estére praktikusan átírták az ismert bencés jelmondatot. Az kevésbé közismert talán, hogy az eredeti változatban szerepel az olvasás is – ora et labora et lege – szombat este pedig odagravírozhatták a végére a vésnökök a „musica” szót is. Egyetlen estére Szent Márton hegyén így szólt a tanács: „imádkozzál, dolgozzál, olvass és zenélj”.
Iván Csaba
Az „Ora et labora et lege et musica” elvét vallhatták az apátságban a kulturális programok szervezői eddig is, mert évek óta megtelt a nagy templom a klasszikus koncertekre, hiszen a kiváló muzsikához sokat hozzá tud tenni a hely szelleme. A borászat terasza pedig a jazzkedvelőket vonzotta, akik szerint a jazz pikáns ízei a finom pannonhalmi borok kóstolgatása közben érvényesülnek igazán. A jelmondat folytatásának ígérete pedig egy jó koncert esetén mindig teljesül: „Deus adest sine mora”, vagyis (ha az előbbi tanácsot követed), akkor isteni ajándékban részesülsz. Most már csak azt a kérdést kell tisztázni, hogy mi a hemina? Benedek regulájában található a válasz. A mértékletesség fontosságáról szóló elmélkedésben elismeri, hogy a „bor tévútra viszi a bölcseket”, de a jövőbe is látva kijelenti, hogy „korunkban lehetetlen a szerzeteseket erről meggyőzni”. Ezért Monte Cassino bencés monostorában a 6. század óta egy hemina (szakértő barátom szerint úgy három deci) a bor mértékletes élvezetének egysége. Szent Benedek úgy vélekedik, hogy ennyit naponta minden szerzetes nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel megihat. A jazzről, mivel akkor még nem létezett, nem tesz említést, de szerintem szerette volna.
A Bacsó Triádnak kellett kitalálnia, mi kerüljön az általa szervírozott a heminába. Azt a megoldást követték, mint száz éve egy avantgárd festő – ha egyáltalán igaz a történet – mikor megunta az ismétlődő kérdést, hogy miért nem készít „rendes” festményeket. Kitette a bejáratnál egy tradicionális tájképét, és csak utána látták a formabontó festményeit a látogatók. A Triád az előző lemezről ismerős Hanna is here-rel indított, aztán már jöhettek a modernebb „megszólalások”. A bencés gimnazisták ezen a napon előadásokat hallgattak a szenvedélybetegségekről, köztük a modern kor pusztító szokásairól. A Triád többek közt a Double Vision interpretálásával gondolkodtatta el hat állomásos turnéja során (előző este Bécsben játszottak) a ma szüntelenül fecsegő, egóját fényező embereket, hogy Benedeknek mennyire igaza van: „Figyeljünk és hallgassunk!” Az ő idejében Monte Cassinoban, ha valaki csak azért szólalt meg, hogy beszéljen, de nem mondott semmit, megbüntették. Egy türelmet nem tanuló korban nincs ennél fontosabb képesség.
Ennek fejlesztésére vállalkozott a kínai hagyományokat követve a triád-társaság, melynek összetételét az ősi számmisztika határozza meg. Három elöljáró kell a beavatási szertartás sikeréhez: a számkód szerint a 489-es (a „Hegy” vagy a „A Sárkány Feje”), esetünkben Bacsó Kristóf szaxofonos, a 438-as (a „Helyettes Hegy Mester”), a zongorista Tálas Áron, és a 432-es (a „Hegy Mester” segédje), a dobos Juhász Márton. Az illusztráló témákat a Pannon Blue és az Imaginary Faces lemezeken található saját kompozíciókból választották. Elhangzott a Maszk, a High Hill, melyet a Szent György hegy lábánál megbújó Hegymagas varázslatos hangulata ihletett. Kristóf megmutatta, hogy azért a kortárs jazz markánsan egyéni hangú muzsikusa, mert a 40-es 50-es évek meditatívan virtuóz amerikai szaxofon soundjától az elektronikusan manipulált hangzásokig mindent laza természetességgel használ fel a zenéjében úgy, hogy mégis felettébb szórakoztató. Áron pedig, a Helyettes Hegy Mester egy Ipad vezérelte midi billentyűzeten (ami egy szoftveres moog – ezt tőle tudom) balkézzel folyamatosan játszotta hozzá a bőgő szólamát, miközben hol Zawinult, hol Monkot idéző jobbkezes futamokat prezentált. A közönség nyilván észre sem vette, amit egy szakíró roppant szellemesnek talált, hogy valójában egy quartet lépett fel, és ebben fontos partner volt a Berklee College of Music-on végzett dobos, Juhász Márton is, aki dallam – és ritmushangszerként egyszerre használja a dobokat. Szerinte egyébként a Triád zenéje „tipikus Central-European Jazz. Benne van minden, amit Amerikában és Nyugat-Európában megtanulhatunk a jazzről és az improvizációról. A nézőpont, a perspektíva mégis hazai, ezért nyugatról nézve egzotikus és izgalmas”. Ezt a ráadás szám, a Show Me Your Face előadásával érzékletesen illusztrálták is. A cím metaforáját értve egy transzcendens olvasatot is odavarázsoltak a végére, persze csak annak, aki fogékony az ilyesmire.
Nekem pedig eszembe juttatta a mondatot, amit egyszer régen egy zalai présház előtt üldögélve hallottam Dresch Mihálytól: „A legőszintébb imádkozás a zene”.
https://gramofon.hu/2023/11/14/egy-hermina-jazz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése